Mezopotámiában, úgy 4000 évvel ezelőtt rejtélyes kapcsolatot sejtettek a napfény és a tűz között. Télen hideg és sötét lett, a növények elszáradtak. Úgy tűnt az emberek számára, hogy ha nem tesznek sürgősen valamit, halál és pusztulás vár rájuk. Kezdetben Marduk, Mezopotámia főistene szállt le az alvilágba, hogy megküzdjön a sötétség erőivel. Az emberek rettegve várták, ki kerül ki győztesen a csatából. Féltek, mi lesz, ha az isten elbukik. Hatalmas máglyákat raktak, hogy a tűzből a Nap is erőre kaphasson. A tűzbe belevetették Marduk legfőbb ellenségének képmását, és figyelték, hogyan emésztik fel a lángok. Maga a király is csatlakozott Mardukhoz az alvilági csatában. Ehhez előbb – szimbolikusan – meg kellett halnia, hogyan másként szállhatott volna alá az alvilágba? Helyére ideiglenesen, egy napra egy bűnözőt ültettek a trónra. Magára ölthette az uralkodó palástját és koronáját, az alattvalóknak pedig kötelességük volt teljesíteni „új királyuk” minden kívánságát. A jó élet – mai szóval azt mondanánk, a pünkösdi királyság – csak egy napig tartott, utána az álkirályt feláldozták, szívét kitépték a mellkasából, vérével pedig a földet öntözték meg. Akkoriban ugyanis úgy tartották, hogy a termékenység, sőt, az élet esszenciája a vérben lakozik. Ha a vért valamelyik istenségnek vagy a földnek ajándékozzák, mágikus erejével megtermékenyíti a talajt. Amikor a papok bejelentették, hogy Marduk nyerte meg a csatát, a nép hatalmas örömujjongásban tört ki. tüzeket gyújtottak, énekkel, tánccal, evéssel-ivással mulatozással ünnepelték a győzelmet. A fények és az ajándékozás, amely mára annyira összefonódott a karácsonnyal, ennek a mezopotámiai örömünnepnek az emlékét őrzi.

 A mezopotámiai civilizáció szokásai idővel Európára is átterjedtek. Ahhoz azonban, hogy a sokféle pogány téli ünnepséget egyetlen nagy orgiában, a Saturnaliában egyesítsék, a rómaiak kellettek. Ebben az ünnepségben Marduk helyét egy római isten, Saturnus vette át, ám a szertartás mit sem változott. A Saturnalia ideje alatt a szakácsok és pékek kivételével tilos volt dolgozni. Tilos volt beszédet tartani, kivéve, ha vidám és szellemes. Arra az időre megszűnt a rabszolgaság, urak és szolgáik egy asztalnál ettek. Akkor mindenki egyenlő volt: gazdag és szegény, úr és szolga. A rabszolgák királyt választottak maguk közül, szava parancs volt mindenki számára. Sok bolondságot műveltek a rabszolgakirály parancsára: volt, akinek fennhangon szidalmaznia kellett saját magát, másoknak meztelenül kellett táncolnia, vagy felkapnia egy szolgálólányt és körbeszaladnia vele a teremben. Az egyetlen, igazán nagy különbség abban mutatkozott meg Mezopotámiához képest, hogy Rómában nem áldozták fel az álkirályt.

Az ókori Görögországban, ahol hasonló télvégi ünnepségek folytak, a katonák sorsolással választottak maguk közül királyt. Ő egy hónapig élvezhette a parancsolgatást, majd saját kezével kellett véget vetnie életének.

Saturnus karthágói megfelelőjét, Bahl istent szarvakkal ábrázolták, amint kisgyerekeket áldoztak fel neki. Ebből az időből ered az a szokás, hogy babákat ajándékoztak egymásnak az emberek, ami az emberáldozatokra utal, hiszen Saturnus, a termékenység istene saját gyermekeit falta fel. Később a szokás megfordult: nem a gyerekeket áldozták fel, hanem ők kaptak babát ajándékba. Méghozzá a Saturnalia utáni napon, azaz december 25-én. Az angolszász országokban ma is ekkor, 25-én reggel, és nem 24-én este van az ajándékosztás.

 A Saturnalia után néhány nappal újra volt ok a mulatozásra: ez volt a kezdet ünnepe, a Calende.  A hókezdő ünnep az újévhez és Janus istenhez kapcsolódott. A kétarcú Janus egyik arca a múltba, a másik előre, a jövőbe tekintett. Január elsején a rómaiak különös felvonulást rendeztek, maskarákba bújtak, arcukat maszkokkal takarták el. egymást szerencsehozó ételekkel, süteményekkel, gyümölcsökkel lepték meg. A szobákat örökzöldekkel díszítették, az ablakokba gyertyát tettek, az utcát fáklyákkal világították meg. A Calendát a hatalmas Római birodalom legtávolabbi sarkában is megünnepelték, mindenütt tivornyázással, rogyásig rakott asztalokkal. Tilos volt mindennemű munka, csak a vígasságnak kellett élni ezen a napon. Aludni senki sem akart, inkább mindenféle bolondságot művelt. Maskarákba bújt, éjjeli fáklyás felvonuláson vett részt, riogatta a szellemeket. Még a szegények asztalára is csupa különleges és drága dolog került, olyanok, amelyeket egész éven át nélkülözni kényszerültek. Mintha az esztelen költekezéssel meg akarnák vásárolni maguknak a következő évi bőséget. Az emberek az év első napját úgy töltötték, ahogy az egész esztendőt szerették volna. A bőséges és gazdag lakoma, az italozás az elegendő élelmet volt hivatva biztosítani, az ajándékozás pedig a gazdagságot.

A Calendához kapcsolódó szokások komolyan megrémítették a korai kereszténységet. „Azokon a napokon a pogányok rút és szégyentelen ruházatot öltenek magukra, marhabőrt és más jószágok fejét veszik magukra ls örvendeznek, hogy milyen jól elmaszkírozták magukat. Pedig inkább tűnnek állatnak, mint embernek. Felettébb visszataszító szokás, hogy férfiak nőnek öltöznek és festik magukat, holott szőrös az ábrázatuk.”

Az állatbőrbe bújás, a női ruhák viselete, az arcfestés és a különböző jelmezek már jóval a rómaiak bejövetele előtt is szokás volt Galliában, Görögországban, a mai Németország területén és Britanniában. Ezeknek az ősi rítusoknak az eredete a messzi múltba vész, a titokzatos druidák, a viking hősök és a szarvasistenségek idejébe.

A téli napforduló környéki pogány ünnepségek mind a vidámságot szolgálták. Az emberek ilyenkor megfeledkeztek a mindennapok kötelességeiről. A termést betakarították, az állatokat ellátták, idő és ok is volt egy kis ünnepelésre. Ugyanakkor nem feledkeztek meg a gonosz szellemek elűzéséről sem. Télvíz idején a halál és a sötétség uralta a terepet. Kísérteteket és másvilági démonokat csalogatva a lápvidékre. Télen az örökzöldek jelentették az örökkévalóságot. Az elmúlással dacoló ágak a zöld növények mágikus hatására utaltak, mintha bennük lenne a Nap ereje. A fagyöngy, a magyal, a borostyán télen hozza bogyóját, mely a termékenységnek a sötétség és a halál fölötti uralmát szimbolizálják. Ezeket az ágakat azért viszi az ember ősidők óta a hajlékába, hogy elűzze a gonosz szellemeket és biztosítsa a termékenységet. Aranypapírba csomagolták az ágakat és a diót. A kelta papok, a druidák különösen nagy becsben tartották a fagyöngyöt. Hitük szerint gyógyította az impotenciát és mindenféle rossz, pl. a villámcsapás ellen is védelmet nyújtott. A fagyöngyről azt tartották, egyenesen a mennyből érkezett a földre, ezért bír ilyen varázserővel. Ha tölgyön nőtt, még jobban tisztelték, hiszen a tölgy a druidák és a görögök is szent fának tartották. A rómaiak is égi eredetűnek tartották a fagyöngyöt, szerintük az istenek a villámmal együtt küldték a fölre. Hitték, hogy aki átlép a fagyöngy alatt, csókkal köszönti és szexuális energiával tölti fel Freia, a szerelem istennője.

 Az ünnepekkor a szent állat vagy a szent növények elfogyasztása nem az istenek jóindulatának elnyerésére irányult, hanem szent ételnek számított, mi által az ember, aki megette is megáldatott. Tény, hogy a legközvetlenebb ilyen kapcsolat a hús megevése és a vér megivása volt, de külső érintkezéssel is meg lehetett szerezni az áldást. Ilyen volt, ha ráfröcskölték valakire az állat vérét, avagy bőrébe bújt, szarvát, patáját magára aggatta, vagy a szent növény ágait az otthonába vitte.

 A III.századra az egyház beletörődött abba, hogy sehogyan sem sikerül legyőznie az emberek tivornyázás iránti vágyát. Ezért a Saturnáliáknak megpróbáltak keresztényi jelleget kölcsönözni és az ünnepet az egyház szolgálatába állítani. Krisztus születésének dátumát úgy határozták meg, hogy egybe essen a december 25-e körüli pogány ünnepekkel. A házak örökzöldekkel való feldíszítését pedig Ézsaiás próféta szavaival igazolták. Így vált az örökzöld karácsonyi koszorú az örök lét szimbólumává. A koszorú Krisztus töviskoszorújára, míg a magyal piros bogyói a keresztre feszítéskor hullott vérére utaltak. A termékenységet szimbolizáló fagyöngyöt az egyház kitiltotta a templomokból.

 A karácsonyfa állítása német szokás és egészen régre nyúlik vissza. 781-ben Szent Bonifác Britanniából Germániába utazott, hogy megtérítse a pogányokat. Az egyik város határában kivágta a szent tölgyet, mire a helyiek éktelen haragra gerjedtek. Hogy lecsillapítsa őket, fenyőt ültetett a helyébe, gyertyákkal, színesre festett dióval ékesítette fel. Azt mondta, ez a fa jelképezi az új, a keresztény hitet, a mécsesek és gyertyák tüze pedig a megvilágosító isteni fényt. Így olvasztotta magába a keresztény egyház a pogány tűzszertartásokat is.

Az ajándékozás szokása pedig emlékeztetett a kisdedet meglátogató és ajándékokat hozó Napkeleti bölcsekre, akik aranyat, mirhát és tömjént hoztak magukkal. A karácsonyi dalok éneklését arra vezették vissza, amikor az angyalok énekkel tudatták a világgal, hogy megszületett a kis Jézus. Eleinte csak a papok énekeltek, később az emberek a templom előtt, majd otthonukban is énekelték ezeket a dalokat.

Azzal, hogy az egyház a pogány szokásokat átvette és keresztényi jelleggel ruházta fel, nagy népszerűségre tett szert, mert így az ünnepben a pogány életöröm is megmaradt. A XVII .században a puritánok ugyan betiltották a karácsonyt, de az emberek otthon, csukott ajtók és ablakok mellett, családi körben tovább ünnepeltek. Így vált a karácsony Angliában és Németalföldön meghitt, családias jellegűvé. Angliába a XIX.század derekán jutott el a karácsonyfa állítás szokása, amikor Viktória királynő került hatalomra, majd férjhez ment Albert thüringiai herceghez. Ő hazájából hozatta az udvarba a hatalmas fenyőt, majd sikerült meghonosítania az egész országban ezt a német szokást.

 A Mikulás története

A II.században az egyház megpróbálta a pogány istenek és álkirályok helyébe saját szentjeit állítani. Miklóst szemelték ki erre a célra, aki a mai Törökország területén született és pap volt. Szomszédjában, az ablakon át a cipőkbe dobott aranytallérokkal mentette meg az ott lakó lányokat a bordélyháztól. Erre az eseményre emlékezünk – ha nem is tudunk róla – a december 6-án, Miklós napkor az ablakba tett csizmákkal. Később Miklóst püspökké választották. Akkor három kisfiúval tett csodát. A nagy éhínség idején őket megölték, hogy húsúkat elfogyasszák. Miklós ettől annyira elborzadt, hogy egész éjjel értük imádkozott. A fiúk feléledtek, azóta a püspököt a gyerekek védőszentjének tartják.